KÉPGALÉRIA

MÚLT ÉS JELEN A MISKOLCI GALÉRIÁBAN

Jó néhány éve már, hogy számomra a hazai építészeti élet egyik legsúlyosabb problémájának az alkalmazkodás kérdésköre tűnik. Ember legyen a talpán, aki képes eldönteni, hogy a kurázsi nem elegendő-e, vagy a több évszázadra visszatekintő gyökerek bizonyulnak minden más egyéb megfontolásnál erősebbnek, a tény azonban az, hogy a hazai városok építészeti
hagyományai erőteljesen nyomják rá bélyegüket az építészeti tervezés folyamatára. Egy bizo-nyos: teljesen más megítélés alá esik a historizáló közegbe illeszkedő, a kor jellemző karakterjegyeit felvonultató, újjáíró épület, mint az úrhatnám polgárság jólétét, pillanatnyi státusát kifejezni hivatott bábos- korlátos- tornyos, téglából rakott megnyilatkozás.
Megnyugtató dolog tapasztalni, hogy az utóbbi két-három évben inkább a tiszteletre méltó példaként is értékelhető alkalmazkodási vágy tűnik meghatározónak, a szűz telkekre épülő, épphogy csak feltört földeket benépesítő házak sokkal inkább az egyéni hangvételről, a kényelmi és esztétikai szempontokat egyaránt figyelembe vevő építészeti megnyilatkozásokról szólnak. S bár a felületes szemlélő úgy hihetné, hogy a historizáló környezet determináló hatása az eklektika jegyében épült Budapesten a legerősebb, a történelmi gyökerek meghatározó volta azonban a nagy múltú vidéki városokban is kimutatható.
Ez alól az építészetileg hihetetlenül változatos képet mutató Miskolc sem kivétel. Ez az a város, melynek történelmi városmagját barokk, klasszicista és eklektikus házacskák alkotják – többnyire a ma már megszokott „bugyi- színekben”, rózsaszínben és világos-kékben felújítva – a hatvanas-hetvenes évek pengeéles, dobozokba és torony-házakba kényszerült szocreál, illetve lakótelep-építészetével vegyülve. S bár hasonló helyzetben Sir Norman Foster minden teketória nélkül telepíthetett fényesen csillogó, rigorózus üveg-acél dobozt a nimes-i, XII. századra datálható, korinthoszi oszloprenddel, timpanonnal csábító Maison Carrée-templom mellé, I. M. Pei pedig üvegpiramisokkal lephette meg a párizsi Louvre közönségét, a hazai közvélemény a kompromisszumok mentén alakított megoldásokat még mindig jobban szereti.
Az építészeti alkalmazkodókészség egyik szép és dicséretes példája a Miskolci Galéria épülete. A Viszlai József jegyezte projekt a belváros szívében, a középkori főutcában várja a látogatókat, rögtön az úgynevezett Sötétkapu szomszédságában. Az épületegyüttes akár az érzékeny architekturális gondolkodásmód iskolapéldája is lehetne. A Széchenyi utca felé eső főhomlokzat a hajdani viszonyok rekonstruálásával visszanyerte az ötvenes években jelentősen megtépázott összképét, nem utol-sósorban egy korabeli adóösszeírás raj-zos mellékletének köszönhetően.
A Rákóczinak egykoron szállást adó, a XVII. századra datálható Dőry-kúria Miskolc első emeletes háza, s egyben a legöregebb műemlék. A Széchenyi utca – azaz a sétálóutca – felé néző homlokzat a felújításnak köszönhetően ismét fehér falfelületekkel, kosárboltöves dalmát kapukkal s korabeli gyámkövekkel hívja fel magára a figyelmet – jobban mondva simul szerényen az összképbe. A fedélszerkezet elbontása, illetve a tetőgerinc megemelése szinte visszahozta a korabeli arányokat csakúgy, mint a föld-szinti üzletek éjkék alapon festett aranycsillagos mennyezet-festései. Az udvarba belépve,merőben új kép fogad – hatal-mas üvegfelületekkel, hófehér oszloprendekkel tagolt, lapos, modernista épület került a műemlék
ház mögé, amelynek egyetlen hangsúlyos eleme a szinte hívogató, elforgatott bejárati traktus.
A szigorú épület minden illeszkedést kerülve valódi kontrasztot képez a homloképülettel, felerősítve és kiemelve annak műemlék voltát. Régi és új épületszárny mégis szimbiózisban él egymással, hiszen a két ház alkotta kiállítótér körbejárható. A minimalista kiállítási installáció és az egyszerűen megoldott, a festményeket kiemelő perem-világítási megoldás szintén
Viszlait dicséri csakúgy, mint a ga-lérián elhelyezett, láttatott rá-csos szerkezettel kialakított Kondor Béla-emlékkápolna. A pincében hamarosan megnyíló kocsma boltozatos mennyezete pedig fiatal festőknek is teret adott, ha- csak egy-egy falfestés erejéig is, tehetségük megmuta-tására.
A főkapu felé eső homlokzat szintén szigorú, geometrizáló kontúrokkal megírt képet mutat, a mértaniasságot azonban világoskékre színezett párkányzat és szoborfülkék sora enyhíti, bebizonyítva, hogy lehet egy épületen belül illeszkedni is, meg nem is, megtalálni az egyéni építészeti eszközöket, s mégis idomulni az azokat befogadó környezethez. A kényes egyensúly, hosszas, majdhogynem egy évtizedes munkával megteremtődött tehát, most már minden a miskolci közönségen múlik. Hogy hogyan fogadják az épületet és a kultúra hangjait, a kiállításokat, a belső udvaron rendezett koncerteket a bevásárlóközpontokkal tűzdelt lét útvesztőin.

Lovas Cecília
Az OCTOGON Építészetkritikai Műhely tagja
2000.szeptember.13.